Dísznapraforgó

A napraforgó mindannyiunk által ismert szántóföldi növény, melynek hatalmas táblái végeláthatatlanul tarkítják nyáron a szántóföldeket. Nevét a mindig a Nap felé forduló, sárga szirmokkal koronázott hatalmas virágfejekről kapta, melyek értékes magokat érlelnek. Az amerikai kontinensen élő indiánok már több mint 3000 éve is ismerték, Európába azonban csak a 16. sz. folyamán került át a spanyol hódítók révén, ahol azonban sokáig csak dísznövényként ültették. E növény nemesített fajtája a dísznapraforgó, mely kisebb, némelykor törpe termetével a virágágyások vagy virágtartók díszeként is szolgálhat a kertekben vagy a balkonokon. A hibrid változatok vidámságot és melegséget sugárzó fészkes virágai már nem csak margarétaszerűek, hanem krizantém vagy tömött pom-pom formájúak is lehetnek, s a hagyományos nap-sárga szín mellett krémszínben, sötétbordóban vagy narancsszínben is pompázhatnak az elágazó szárak csúcsán. A magasabb 1,3-1,5 m-es fajtákat érdemes háttérnövényként, kerítések mellé vagy szoliterként alkalmazni, az alacsonyabb termetűeket pedig ágyás szegélygént vagy dézsás növényként nevelni. Falusias jellegű kertekbe illő, karakteres növény, mely nem utolsó sorban a kert madarainak is eledelül szolgál magjaival a zordabb téli időszakban. Vágott virágként is hatásos és hangulatos dísze lehet a lakásnak, akár asztali díszként, akár padlóvázában. Ha tavasszal szakaszosan vetjük el a magjait, akkor egészen őszig gyönyörködhetünk a feltűnő aranyló virágokban.

Egyértelműen napfény és melegigényes növény, mely humuszos, tápanyagban gazdag, jó vízáteresztő képességű talajban érzi jól magát. Vízigénye közepes, aszály esetén azonban többet kell öntözni. Nem túl érzékeny növény, azonban tartósan nedves időjárásnál érzékenyebbé válik a kártevőkre. A magasabb növekedésű fajtákat érdemes kissé szélvédett helyre ültetni.

Áprilistól júniusig közvetlenül a végleges helyükre vethetjük. Az előnevelt palántákat csak május közepén ültessük ki a szabadföldbe.