Japán Cikász

Az Óvilágból származó cikászok - hasonlóan a páfrányfenyőhoz - egyikei a Föld legősibb máig fennmaradt növényeinek. Ez a pálmákra emlékeztető, azokkal közeli rokonságban azonban nem álló nemzetség az évmilliók alatt rendkívül keveset változott, így azon kevés növények közé tartozik, melyet az "élő kövület" címmel illetnek. Legelterjedtebb faja a Japánban, illetve Délkelet-Kínában őshonos japán cikász, melyet előszeretettel nevelnek szimmetrikus, finoman bókoló lombkoronája miatt. Hosszú életű, de kifejezetten lassú növekedésű növény, melynek végső magassága is csak ritkán haladja meg az 1-1,5 métert. Rövid törzse vaskos, pikkelyes, s csak igen ritkán, idős példányok esetén ágazik el. Íves levelei párosan szárnyaltak, s hosszuk idővel akár a 1,5 métert is meghaladhatja. A cikászok kétlakiak, így hím- és nőivarú példányok egyaránt szükségesek a termések megjelenéséhez, de szobanövényként tartva ritkán virágzik.

Viszonylag igénytelen dísznövény, mely ugyan fényigényes, a hosszantartó tűző napsütéstől azonban óvni kell. Jó vízáteresztő képességű, semleges vagy savas kémhatású talajba ültessük, s használjunk levél komposztot a talaj tápanyag tartalmának növelése érdekében. A japán cikász viszonylag jól tolerálja a szárazságot, ezért az öntözések között hagyjuk kissé kiszáradni a földjét, emellett jó, ha tudjuk, hogy a téli időszakban kevesebb vizet igényel. Hazánkban fagyérzékeny növény, ezért csak cserepes növényként nevelhető, melyet a tél folyamán hűvös, világos helyen tartva teleltethetünk át. Betegségekkel szemben ellenálló faj, de a pajzstetvek, illetve túlzottan száraz levegő mellett a takácsatkák időnként megtámadhatják.

Magvetéssel, illetve sarjnövények leválasztásával.