A tél kétségtelenül az örökzöldek időszaka, hisz míg ilyentájt a lombhullatók már csak a csupasz ágaikkal formálják a természetet, addig az örökzöldek még ekkor is az élet folytonosságát, az élni akarást hirdetik. Bár számtalan örökzölddel találkozhatunk ebben az évszakban, talán a fenyők mellett mégis a magyal, a fagyöngy és a tiszafa azok, melyek először eszünkbe juttatják a várva várt téli napfordulót, a közelgő ünnepeket, s velük együtt az év első igazán fagyos, zúzmarás napjait is.

A jellegzetes szúrós levelű magyal a karácsonyi ünnepkör egyik régi jelképe, ami azonban már az ősi keltáknál is nagy tiszteletnek örvendett, hisz a lélek soha el nem múló voltát, a küzdeni akarást jelképezte. A növény fényes bőrszerű levelei egyfajta páncélt, a szúrós levélszélek is a védelmet, ugyanakkor az összetartást is jelképezték, hisz ebből a növényből idővel erős, nehezen megközelíthető sövény válhatott. Lassan növő, de kifejezetten hosszú életű cserje, mely a neki kedvező életkörülmények között akár 500 évig is elélhet. Fája kifejezetten kemény szövetű fa, fénylő piros bogyói pedig nemcsak a madaraknak, de egyes emlősöknek is táplálékul szolgáltak. Mivel a magyal kétlaki növény, termést csak a nőivarú egyedek hoznak és csak akkor, ha hímivarú egyed is van a közelben.

A fehér fagyöngy jellegzetes zöldessárga levelekkel tarkított gömbölyű ágrendszere minden évben lombhullás után válik csak láthatóvá, így feltűnése a téli időszak előhírnökévé tette ezt a félélősködő, ugyanakkor gyógyító hatású növényt. A lombhullató fák koronájában megtelepedő fagyöngy decemberre érleli meg fehér színű opálos bogyóit, melyek már az ősi skandinávok és kelták hitvilágában is a rossz távoltartására, a termékenység serkentésére, az életerő fokozásra szolgáltak. A fagyöngy jótékony hatóanyagait ma is használják érelmeszesedés ellen, vérnyomás szabályozására, szívproblémák orvoslására. A növény lédús bogyóit a madarak is szívesen fogyasztják, és áttételesen épp ők gondoskodnak a növény fennmaradásáról is.
A mágikus fagyöngy a régmúlt velünk élő mítoszai szerint inspirációt ad azoknál a döntéseinknél, melyekben nincs mellettünk támasz, s mint a szeretet és a barátság szimbolikus jelképe áthatja a karácsony ünnepét és az azt kísérő adventi díszeket is.

A tiszafa az egyik leghosszabb életű faként néma tanúja a letűnt évszázadoknak, azonban sűrű sötét lombja és vidám piros termése a mai embernek is ismerős és megnyugtató látvány, legyen szó akár sövényről, akár hatalmas termetű fáról. Ez a nagy hagyományokkal rendelkező tűlevelű örökzöld már a kereszténység előtti időkben kivívta az emberek tiszteletét, így a kelta idők letűntével, ahol a halál és újjá születés és a téli napforduló egyértelmű jelképe volt, a keresztény templomok és temetők is e méltóságteljes, akár 1000 évet is megélő fák közelébe épültek.
A tiszafák lassú növésű örökzöldek, amik nyírás nélkül középmagas, jellegzetesen kupolaszerű koronájú fákká növekednek. Ugyanakkor vékony, de viszonylag hajlékony ágaik a rendszeres metszést is jól bírják, s képesek újból és újból megújulni. A belőlük ültetett sövény igen sűrű, mellyel szép kontrasztot alkotnak a belül lyukas élénkpiros bogyótermések. Mivel azonban kétivarú növény, ahhoz, hogy terméseket is érleljen, hímivarú egyedek is kellenek a termősök mellé.