Liliomfa

Feltűnően nagyvirágú cserje vagy kisebb fa, melynek szépsége leginkább szoliterként érvényesül. A tavasszal, még lombfakadás előtt nyíló liliomra emlékeztető fehér vagy pasztellszínű virágai lebilincselően makulátlanok és igazi ékei a még kissé kopár kertnek. A magnóliák története igen régre nyúlik vissza, hisz Kínában a buddhista szerzetesek már több mint ezer éve termesztik, mert úgy vélik, a fácskák fehér virágai a tisztaságot szimbolizálják. Vannak örökzöld és lombhullató fajtái is, azonban hazánkban inkább az utóbbiak terjedtek el, mivel ezek jobban bírják az itteni klímát. Származása okán a liliomfa a meleg nedves éghajlatot kedveli, de szélvédett melegebb helyeken a kevésbé érzékeny fajok nálunk is télállóak, még akkor is, ha egy-egy keményebb tél meg is viseli őket némiképp. Érdekességük, hogy húsos szirmú virágaik beporzásáról a bogarak gondoskodnak, mivel kialakulásukkor a méhek még nem jelentek meg. A magnóliák legalábbis kezdetben bokorszerűen fejlődnek, a föld felett nem sokkal elágazva, nagyméretű fordított tojásdad bőrnemű leveleik pedig nem sokkal a virágzás után hajtanak ki. Mivel e cserjék általában nem túl nagytermetűek, találhatunk közöttük olyanokat is bőven, melyek nem nőnek 3-4 m-nél magasabbra (Magnolia stellata, Magnolia lilliflora), ezért kisebb kertekbe vagy előkertekbe is ideális választás lehet. Bár a talajra és a nedvességre eléggé érzékenyek, érdekes módon a szennyezett városi klímát meglepően jól tolerálják.

Napos, félárnyékos fekvést, tőzeggel dúsított, enyhén savanyú kémhatású, jó vízelvezetésű földet igényel. Szélcsendes védett helyen fejlődik a legszebben, és érdemes azt is tudni róla, hogy érzékeny gyökerei igen sérülékenyek, ezért rosszul tűri az átültetést. Száraz tavaszon, nagy nyári melegben bőséges öntözést igényel, s a legjobb az, ha esővízből felfogott lágy vízzel öntözzük. A fiatal példányok tövét az első néhány évben a fagykárok elkerülése érdekében érdemes fenyőkéreggel betakarni télire. Metszeni nem kell.

Magvetéssel vagy bujtással.