Nagyvirágú Liliomfa

A magnóliák királynője ez a hibrid eredetű faj, melyet kinemesítőjéről, Étienne Soulange-Bodinról neveztek el, aki egyébként a napóleoni háborúk után a növényeknek szentelte életét. Soulange-Bodin 1820-ban a bíborvörös (M. liliiflora) és a jülan liliomfa (M. denudata) keresztezésével hozta létre a nagyvirágú liliomfát, mely talán a legnépszerűbb magnóliává nőtte ki magát. Ez a termetes cserjévé, vagy már inkább kisebb fává cseperedő dísznövény gömbölyded, ugyanakkor laza koronát fejleszt, mely a földhöz közel ágazik el. Meglepően nagyméretű, illatos virágai már akár március végétől ellephetik az akkor még csupasz ágrendszert, elvétve azonban még a késő tavasz és a nyár folyamán is hozhat egy-egy virágot. Virágainak színe a közel fehértől a rózsaszín különböző árnyalataiig terjed, s bár mára már néhány tíz különböző fajta közül választhatunk, a legismertebb talán még mindig a 19. század végén megjelenő 'Rustica Rubra'. A nagyvirágú liliomfa lombhullató, középzöld, visszás tojásdad levelei a virágzást követően hajtanak ki. Magassága általában 3 és 5 méter között változik, de időnként valamivel magasabbra is nőhet.

A magnóliák alapvetően mészkerülők, ez a nagyvirágú liliomfára is igaz, ezért mindenképpen érdemes savasítani a talajt. Napfényes, esetleg kissé árnyas fekvést, valamint tápanyagdús, nyirkos, de jó vízelvezető képességű talajt igényel, se a száraz, se a folyamatosan nedves, elöntött talajt nem tolerálja. Korai virágzása miatt károsíthatják a kései fagyok és az erős szelek, ezért részesítsük előnyben a védett fekvést. Házfalak, kőkerítések déli oldalára ne ültessük, mivel ilyen körülmények között korábban virágzik, s jobban ki van téve a fagykároknak. Metszést az elhalt, károsult vagy beteg hajtások eltávolításán felül nem igényel. Leggyakoribb kártevői a pajzstetvek.

Elsősorban dugványozással érdemes szaporítani, de magvetéssel is lehet. Magvetés esetén a magot körülvevő tűzpiros húsos burkot el kell távolítani, mert csírázást gátló anyagokat tartalmaz.